Családi recept következik. Édesapám tanulta édesanyjától és körülbelül három és fél, négy éve ruházta rám. Mivel nem mondta, hogy családi titok, ezennel megosztom veletek.
Elsőre talán kicsit bizarr lehet, de higgyétek el, sokféle ember kipróbálta és nem csak az ellenszerért cserébe dicsérték. Ez egy jó leves!
Ami kell hozzá:
két diónyi zsír (ultraegészséges libazsírt használok, amit édesanyám olvaszt nekem szeretettel)
három csapott evőkanál kristálycukor
egy bögre zöldborsó
egy liter víz
egy evőkanál só (nem csapott, nem maxipúpos)
galuskához:
egy tojás és 3-4 evőkanál liszt
A metódus:
A zsírban karamellizálom a cukrot, úgy, hogy éppen folyni kezdjen, ekkor egyik kezemben a fedőt pajzsként fogva, másik, könyékig bebugyolált, konyharuha és fogókesztyű kombinációval ellátott kezemben pedig a borsó, amit bátran, hezitálás nélkül a fazékba öntök. Vigyázat nagyot köp! A rutinosakat is leköpi és ugyanúgy fáj (tele a konyha borsószemekkel, hál' Istennek csak egy kanálnyit röptettem, be is pirult a nyoma rendesen). Víz a borsóra, fedő az edényre. Kevergetés közben forraljuk fel, ne ijedezzünk, a karamell nem ég le, csak a hideg víztől és borsótól megdermed. Ez okozza, hogy a fakanál odaragad, illetve rocog az edény alja keverés közben. Mire a karamell feloldódik, a leves gyöngyözik és ekkor a tojást kikeverem a liszttel és két csipet sóval. Egy kávéskanállal szaggatom bele a forró levesbe, úgy, hogy előbb a forró lébe mártom a kanalat és azzal csippentek le kisujjkörömnyi (nem műköröm) darabkákat. A tészta főlés közben hozzávetőlegesen 6-7 szeresére duzzad! Aki még nem csinált ilyet, ne aggódjon egy vékony réteg ráfő a kanálra. A tészta bár ragacsos, nem fog a kanálom maradni, ha leves, tészta a sorrend és a tésztát nem csak beejtjük a levesbe, hanem kicsit "beleöblögetjük". Ha az összes galuska feljött (ne felejtsük el megkeverni), a leves tálalható.
Mi most két-két tányérral fogyasztottunk, de ha kicsit leülepszik, szedem a következőt! :)
