Benő
Gumicukor készítésem többfelvonásos tragikomédiája december elején, óvatlan "Mit kérsz karácsonyra, István?" kérdésemmel kezdődött. Youtube videó-recepttel felvértezve, teljes magabiztossággal békésen hátradőltem.
December 21. szerda. Kint is bent is szép idő volt. Hármasban tömörültünk a konyhában: Anyu, István meg én. Recept post-iten a hűtőre nyomkodva, 10*12g szines és ugyanennyi áttetsző zselatin kirakodva (csak, hogy éreztessem mennyire tudtam, hogy én ezt elsőre úgy megcsinálom, hogy csak na!), vízmennyiségbe belekalkulálva az aroma és egy kis plusz szín, mert csak.
Szokásos bátor kezdés után jött a szintén teljességgel megszokott kétségbeesés. Én minden egyes akciómat szeretettel végigaggódom.
Hogyan főzök csak recept és max egy videó alapján: recept szigorúan post-iten, konyhai mérleg, néhány praktikus mérce. Számológép bevonásával én vagyok a nyugalom és magabiztosság szobra. Számológép nélkül sajnos (matekszigorlat óta (igen felvágok, hogy nekem van olyan is)) elég nehéz a természetem (=ne beszélj velem egy légtérben és főleg ne szólj hozzám). Mikor fejben végzek el nem túl bonyolult műveleteket 2-3 jegyű számokkal és átváltásokkal, igen jellegzetesen eltorzul a fejem, tökéletesen látszik, hogy az agyam egy igencsak megkímélt részét próbálom működtetni.
Anyum és István hősök. Nem tudom, hogyan csinálták, de hang nélkül diót törni még nem láttam embert.
Itt is szeretném megköszönni a támogatást és türelmet! :)
A recept ami alapján készült az idei év főműve igen egyszerű x rész ízesített színes zselatin, y rész ízesítés nélküli színtelen zselatin és z rész víz. (Direkt nem írok mennyiségeket, majd fogjátok látni, hogy miért.) Én gondoltam, elég májer vagyok ahhoz, hogy majd én maszek megízesítem aromával jóigényessen. Így is tettem. Minden másban tartottam magam az előírtakhoz.
Ráhelyeztem a lábost a tűzhelyre és békés kevergetésbe kezdtem, ekkor vettem észre, hogy csend van, nevetve szóltam, hogy már csak kevergetek, a számolást mára (remélhetőleg idénre) részemről befejeztem.
Az első pánikroham akkor jött, amikor recept ide, recept oda, a cucc félig por félig barbie-rózsaszín rágó állagú lett. Kérdeztem a szakmai zsűrit és a műkedvelő laikust, szerintük ugyan mi lehet a baj? Anyic a házias, hagyományos ízekre szakosodott, Istvánom pedig magabiztos hűtőszekrény és mikrósütő felhasználó, valamint feketeöves rántotta készítő mester. Ennek megfelelően a következő kommentárt fűztük a cucchoz: "Nem tudom.", "A recept mit ír?", "Biztosan ezt írja?", valamint a kedvenc Egyetlenemtől: "És, ha megpiszkálnánk egy bottal?". Kiegyeztünk abban, hogy végső soron a fakanál is csak egy bot. Végül józan paraszti ésszel az "adjunk hozzá még vizet" hozzászólást szavaztuk meg. Ennek következtében a már homogén rágó teljesen kitöltötte a lábost. A második pánikroham.
Nyelesfazék-csere után még dobtunk rá egy kis vizet (a receptből számított mennyiséget már jócskán megfejeltük egy kb 5-6-szoros szorzóval). Közben Apic is fel-felbukkant a konyhában, hogy megnézze, hol tartok.
Én azt vártam, mikor lesz szép egyenletes áttetsző, ő kétségbeesett, mikor meglátta az opálos vörös csíkokat a szép egyenletes rózsaszín matériában. Én legjobb tudomásom szerint gumicukorral küzdöttem, ő azt hitte épp kegyetlenül elrontom a pillecukrot. :)
Ez csak akkor derült ki, mikor már teljes nyugalommal kiborítottuk egy tepsibe a teljesen tökéletes állagú gumicukrot. A kevergetést a végén már hősiesen átvette István, az én kis finom kezeim nincsenek ilyen műveletekhez szokva, és ezt a cuccot keverni rémálom volt az én ropijaimal. A tepsiben pihenő kb fél kiló anyagot boldogan szemléltük és teljes meggyőződésben voltunk mind a négyen, hogy minden rendben, csak Apic várta a folytatást, de még nem szólt róla.
Megkóstoltuk (itt kezdett gyanakodni).
Aztán eltorzult az arcunk.
Amilyen jó illata volt, annyira hihetetlenül szörnyű semmilyen zselé íze volt. Az összes addigi pánikrohamom eltörpült az ez utáni kétségbeesés mellett (egysejtű:godzilla). Iszonyatosan égett az arcom. Ekkor tudtuk, meg, hogy Apic azt várja, hogy lesz ebből pillecukor. Ilyen jót rég nevettem, igaz közben sűrűn szabadkoztam és próbáltam elsüllyedni, és mutogattam a receptet, hogy az bizony egy fél szót nem szólt hozzáadott cukorról. Röhögtem - könnyeztem - sírtam - és megint csak röhögtem. Én nem tudom, hogy külhonban milyen az ízesített gumicukor, de hogy idehaza nincs gumicukor íze az ízesített zselének az holtbiztos! Itthon az aroma mellé kell a cukor. Kint lehet hogy működik a recept, de itt életképtelen. Míg ők az anyag megmentésén tanakodtak, én azon tűnődtem, mivel tereljem el a figyelmüket, míg az egész cuccot, minden tárgyi bizonyítékkal kihajítom a harmadikról.
Végül Apic némi cukorral összemikrózott egy kis nyúlványt és bár nagyságrendekkel jobb lett az én szervezetem heves tiltakozásba kezdett kóstolás közben. Körülbelül ekkortájt született -szerintem- az egyetlen helyzetmentő ötlet, Istvánom felvetette, hogy adjunk nevet a dolognak. Közöltem vele, hogy végsősoron az övé, hát övé a keresztelés joga, így lett a masszív zselé neve Benő.
"Kár lenne kidobni a fél kilós Benőt" alapon, miután sikerült körülbelül negyed órás "annyira sajnálom!", "ne haragudj, István!", "bocsánat" szavak random sorrendű hadarása közben megvígasztalniuk (különösen az "Én azért még szeretlek, baba" és az ölelés volt nagyon hatásos) agyalni kezdtünk azon, miként tudjuk Benőt megmenteni a szemetesvödörtől. Igaz, engem még sokig győzködni kellett erről.
Köszönöm a segítséget, a támogatást és a szeretetet, valamint a koplalást és az együttérzést. Anyic, Apic, István, hősök vagytok!
Végül néhány fotó Benőről:
I.-Benő
II.-Benő metamorfózisa
III.-Csak a fóka jó
IV.-Hepi end
Pusz:
Zsani
